Tévhitek és a tények
1. Tévhit: „A megfélemlítés része a gyerek életének.”
Tény: Ne keverjük össze az egyszeri veszekedéssel, vitával vagy összetűzéssel, amelyek minden közösség életében rendszeresen előfordulhatnak, sőt még a szocializációs fejlődésre is pozitív hatással lehetnek. A megfélemlítés viszont intenzív, szinte állandó jellegű, és komoly sérülést okoz.
2. Tévhit: „A megfélemlítés távol áll tőlem, tanítványaimtól, gyermekemtől.”
Tény: A megfélemlítés bárkivel előfordulhat. Az iskolai megfélemlítés általában a felnőttek látótávolságán kívül történik. Sok esetben nem is sejtjük, hogy a gyerekeink, tanítványaink megfélemlítés célpontjai, nézői, segítői vagy rosszabb esetben elkövetői.
3. Tévhit: Védekezésre biztatás.
Ne biztassuk a gyerekeket passzív visszahúzódásra vagy visszavágásra, mert a helyzet komolyan eldurvulhat. A megfélemlítés kezelésére egyetlen hatékony eszköz van: a kívülálló felnőttek hozzáértő beavatkozása.
4. Tévhit: Az „árulkodás”.
A megfélemlítés feltárása nem „árulkodás”. Minden esetben erősítsük meg a gyermeket, hogy helyesen járt el, amikor feltárta a megfélemlítés tényét.
5. Tévhit: A megfélemlítés pszichológiai probléma.
Tény: A megfélemlítés elsősorban szociológiai probléma, és szervezett társadalmi megoldást igényel. A megfélemlítés igényelhet a pszichológiai beavatkozást, mivel súlyos érzelmi és pszichológiai következményei vannak mind a célszemélyre, mind a megfélemlítőre és a szemlélőkre nézve.
6. Tévhit: Az iskolai környezet majd magától megoldja.
Tény: Nem! Fontos, hogy felhívjuk a tanárok, osztályfőnökök és az igazgató figyelmét, ha megfélemlítésre gyanakodunk, vagy annak szemtanúi vagyunk, és az is fontos, hogy ők cselekedjenek.