A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) az online világ önképre gyakorolt hatásait járta körbe.
A fényképezésre alkalmas okoseszközök elterjedése magával hozta a felfokozott vágyat önmagunk megmutatása iránt. Arról, milyen nagy árat fizetünk azért, hogy a közösségi médiában a legszebb, idealizált arcunkat mutathassuk, kutatásokat idézve Aczél Petra, az NMHH Médiatanácsa Médiatudományi Intézetének kutatásvezetője azt közölte, hogy „a homo videns korát éljük, amelyben csak az számít, ami látható – azzal, ami megfoghatatlan, nem tudunk mit kezdeni. Nincs a látszaton kívül hihető élet, ami nagyon nagy kihívás”. Aczél szerint az önképek piacán vagyunk. Az önkép versengő, eladható, szinte árucikké tehető dolog lett.
Tari Annamária pszichológus szerint a fényképezésre alkalmas okoseszközök elterjedése nyitotta ki a kaput az exhibicionizmus felé, mert ezekkel együtt jelent meg az erős vágy önmagunk láttatására. A „szelfi” kifejezés már önmagában is az énközpontúság irányába mutat. „Ha azt gondolom, hogy a világ az én háttérképem, és én vagyok elöl, akkor csalódni fogok, mert ez nem így van” — hangsúlyozta Tari. Hozzátette, hogy mások szelfijeinek nézegetése miatt ráadásul állandó rivalizálás alakul ki a kamaszokban, és ebben a folyton monitorozott állapotban formálódik az a csoportnorma, amelyik meghatározza azt, milyennek is kell lenni. Azonban különféle pszichés zavarokhoz vezethet, ha túl nagy a szakadék az idealizált online kép és a valóság között, hiszen „az ajtón mindenkinek az offline arcával kell kimennie”.
Hiányzik a való élet spontaneitása
Tari a társas kapcsolatok jelentőségét hangsúlyozta, hiszen „az ember megmártja másokban önmagát”, azaz a visszajelzések is formálják az önképet. A közösségi médiában viszont – mondta – a kiválogatott, legjobbnak ítélt, szerkesztett és túlellenőrzött felvételeinkkel vagyunk jelen, amelyekből hiányzik a való élet spontaneitása. Hiszen az emberi kapcsolatok szépségét éppen az adja, hogy a mozdulataink elárulnak, és még a nyelvbotlásunk is közöl rólunk valamit. A folyamatos, idealizált online jelenlét ára, hogy kárt szenved az a belső egység, amely a valódi önbizalmat megadhatná. „Ha állandóan posztolok, állandóan megmutatom magam, sosem kell egyedül lennem, és így kikapcsolhatom a szeparációs szorongásomat. Viszont ha ezt kikapcsolom, nagyon függeni fogok másoktól” – magyarázta Tari.
Míg az idősebb generáció még ismeri azt a belső bizonyosságot, hogy nem kell négypercenként felhívni valakit, jelezve, hogy létezem, mert tudom, hogy ott vagyok a gondolataiban, ma a folyamatos posztolással ennek éppen az ellenkezője történik, és ez bizonytalanságérzéshez, szorongáshoz vezet — jelentette ki a pszichológus.
