Kalamár: veszélyesek lehetnek a kamaszokra a társkereső oldalak

One thought on “Kalamár: veszélyesek lehetnek a kamaszokra a társkereső oldalak”

1. A cikkben említett valós veszély mellett jóval nagyobbak is fenyegetnek, mint gondolnánk. Még ha minden rendben is zajlana le, akkor is legtöbb esetben olyan irányt vesznek az események, amelynek messzemenő hatásáról mára már új, korszerű ismereteink vannak, ám amiből csak nyomokban, vagy még úgy sem jut el semmi hozzánk, és gyakorta a pszichológusok sem tudnak még róla. Alapként ajánlom a YouTube-on Dr. Gloviczki Eszter klipjeit a szerelemhormonokról, míg az ebből, és más kutatási eredményekből levezethető következményekről álljon itt egy tömör összefoglaló:

   Evolúciósan kialakulva van egy rejtett szervünk az agyunkban, amely a házastársi hűséget szolgálja. A hűség, az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján alapvető, mert egy hűtlenség, vagy egy szakítás nagyon gyakran az egész életünkre kihatással van, párkapcsolati sodródásokat vált ki, boldogtalanokká válunk, s kevés utódot vállalunk. Mindezt jól magyarázza ennek a „szervnek” a működési módja. A kötődési mechanizmusunkról van szó, melyet az oxitocin nevű hormonunk vezérel. Személyhez való kötődésünk többféle minőségben lehet. Az egyik az anya kötődése a gyermekéhez (ezt figyelték meg először), a társas kapcsolati kötődés (ez a legismertebb – már ahol), és az intim – szexuális – kötődés.

   Az anyai kötődés nagyon erős, mivel szüléskor méhösszehúzódások vannak, amit a tetemes mennyiségű oxitocin vált ki, sőt a szoptatás ezt tovább erősíti, s a kötődésünk olyasmi mint egy érzés-emlék, azaz sohasem múlik el. Az anya képtelen elhagyni gyermekét, ha felnő, akkor is nagyon fáj a tőle való elszakadás.

   A társas egy gyengébb fajta, jóval kevesebb oxitocinnal (kézfogás, érintés, ölelés, együtt töltött idők).

   Az intim kötődés szintén nagyon erősen hat. Akkor aktivizálódik, amikor elkezdjük a szexet az első partnerünkkel, s mindkét félnél jelentkezik (méh ill. prosztata összehúzódás – oxitocin) titokban, miközben egy másik hormon – az endorfin – az orgazmust váltja ki. Utóbbi valódi droghatású, rászokunk, és sok szexet csinálunk, ami biztosítja a kötődés megerősödését. Tehát a szex eredeti lényege a kötődés kialakítása, a gyönyört jutalomként kaptuk hozzá, hogy általa sokszor csináljuk. Az embernél rendkívül fontos volt a fennmaradása érdekében, hogy mindig legyen társ a munkamegosztáshoz, a hosszúra nyúlt utódnevelésben. Mellesleg automatikusan biztosítja a hűséget így, mert kevésbé vágyunk mással kapcsolatra (mint ahogyan nem vágyunk fogmosáskor másnak a fogkeféjére sem).

   Ez az intim kötődési szervünk akkor megy tönkre, amikor a második, harmadik, stb. partnerre váltunk. Lesz kötődésünk, de nem kizárólagosan egyvalakire, hanem több személyre szétdarabolódva. De miért is váltunk, amikor ott az az egy, akit nem szívesen hagyunk ott?

   Korunkba rendkívül gyakori a szerelmi csalódás, ugyanis hiába bármilyen szimpátia, annak az esélye, hogy életre szóló partnerre találunk nagyon kicsi, kb. 25% ! Négy esetből 3-ban szét akarunk válni, ám a kötődés nem enged, fájdalmat okoz a szakítás. De miért nem vesszük ezt időben észre? Mert a társra találás örömében nem arra figyelünk, hogy lesz-e olyan tulajdonsága a másiknak, amely velünk összeférhetetlen (érdekes, de a sokat emlegetett szex nem ilyen). Belevágunk, és a kötődés érzése becsap minket, s a valóság csak évek múlva derül ki. „Szemét volt, becsapott!” – mondjuk, pedig csak a kötődésünk hazudott, szépítve a helyzetet.

   Innentől a szakításban – amely lehet úgy is, hogy a másik megcsalt – sérültekké, önbecslés hiányossá válunk. És segítünk másoknak is ilyenné válni, vagy úgy, hogy azt most már könnyedén megcsaljuk (nőknél ennek az esélye a 2. partnernél már hétszeres!), vagy pedig úgy, hogy az önbecslésünk visszanyerésében hibás taktikát alkalmazunk. Utóbbiban a környezetünkre szórjuk szét fertőzés szerűen állapotunkat, amikor is másokat megalázunk, hogy magunkat többnek érezzük (tipikus főnök/beosztott, vagy szülő/gyerek viszony – rengeteg ilyen sérült gyermek nő fel).

   Nemcsak az egyéni sorsok lesznek boldogtalanok, hanem – nagyon hosszú távú utóhatással – a társadalom is megszenvedi ezt a „forradalmi” szemléletet, amely már 50 éve tart. A népességfogyás elsődleges oka ez, de a többi is ebből ered. Hamarosan katasztrófába torkollik az egész fejlett nyugati civilizációban.

   Szülőknek tudnunk kellene (de nekünk sem mondták), hogy az életre szóló párkapcsolat alapja az, hogy csak egy partnerünk lesz, ám a kiválasztásában a helyes döntést csak éretten, kb. 20-23 éves kortól vagyunk képesek meghozni önállóan. Utána pedig repül az idő, gyakran sikerhajszolásban, „majd ha…” várásában, és következményként tömegesen nem gondoskodunk elég utódról, akik elegendőek lennének ahhoz, hogy öregségünkre a társadalmi létünket (forrásokat, szolgáltatásokat) biztosítsák. Ez a tragédia közeleg, szinte már itt is van.